Féltékenység, megcsalás, „kikacsintás”. Ezek a fogalmak mind-mind egyetlen probléma köré szerveződnek, és a problémát más-más aspektusból világítják meg. A féltékenység a birtoklási vágy miatt munkálkodik az emberekben, olykor helyrehozhatatlan károkat okozva; a megcsalás szó használata az egyik felet áldozatként, a másikat aljas, gerinctelen csalóként állítja elénk; a „kikacsintás” pedig azt előfeltételezi, hogy két ember intim kapcsolata ha nem is börtönként szolgál a benne lévők számára, de legalábbis falat húz a külvilág és közéjük (a szerelem elmúltával a fal viszont egyre átlátszóbb lesz, így egyre nagyobb szabadságot enged a külvilágból érkező ingerek befogadásának). Ezekből az asszociációkból kiindulva máris eljuthatunk a házasság – és tágabban értelmezve a szigorúan monogám párkapcsolat – által felvetett egyik legrégebbi problémához.

Féltékenység és birtoklási vágy

Egy népi bölcsesség szerint kapcsolataidat úgy kellene kezelned, mint a két tenyeredben tartott vizet: ilyenkor, ha a leggörcsösebben szorítod ökölbe a kezed, akkor marad a legkevesebb vized. Eszerint a birtokláshoz való akaratos ragaszkodás megöli a kapcsolatot, és eltaszítja azt, akit birtokolni kívánsz. Mindenki ismeri a „megfolyt a szeretetével” kifejezést: ilyenkor valójában nem is szeretetről, hanem annak egy jelentősen eltúlzott, önző formájáról van szó, amely nem mellesleg sokszor a párkapcsolati erőszak egyik kezdő motívuma.

Meg kellene barátkozni a gondolattal – bármilyen nehéz feladat is ez –, hogy senki nem birtokolhat egy másik, szabad akarattal rendelkező embert még akkor sem, ha életüket valamilyen hivatalos – vagy szent – kötelék köti össze. Valószínűnek tűnik, hogy hosszú és boldog kapcsolat csak akkor létezhet, ha ezt a felek képesek mindig – vagy legalább nagy részben – figyelembe venni. A folytonos gyanúsítgatás és bizalmatlanság legalább akkora vétek a másik személye ellen, mint a becsapás, a hazugság.

Büszkeség és balítélet

Bár Jane Austen regénye nem erről szól, ez a két szó (büszkeség, balítélet) a féltékenység tematikájába is tökéletesen beleillik. Sokszor ugyanis saját hatalmas egónk az, ami felébreszti a féltékenység szörnyetegét, majd legfőbb tanácsadójának fogadja azt. A túlméretezett egónk érezné rettenetesen sértve magát, ha kiderülne a megcsalás ténye, akár számunkra („Na nehogy már Engem ezzel a…”), akár mások számára („Úristen! Mit gondolnának Rólam az emberek? Mindenki szánakozva nézne Rám. Stb.”).

Valahogy úgy tűnik, hogy a féltékenység középpontjában valójában nem is a másik elvesztésének félelme áll, hanem saját magunkat, a saját szemünkben kialakult pozíciónkat féltjük. A túlzott büszkeség, az önbizalomhiány, a más emberek véleményével való túlzott foglalkozás mind okozhatja a kapcsolat csúnya bukását, vagy még rosszabb esetben a kapcsolat fennmaradását és ezzel az életünk és a másik fél életének megkeserítését.

Nehéz kérdés, sokféle válasz

Valóban mindig, minden esetben egy erkölcsileg rossz dologgal állunk szemben, amikor megcsalásra gondolunk? Nos, ha „megcsalásnak” nevezzük, akkor minden bizonnyal igen. Ha azonban arra gondolunk, hogy nem tudunk olyan messzire visszatekinteni az írott történelemben, amikor ne találkoznánk ezzel a jelenséggel és problémával (és nem elenyésző, egy-egy példában), el kell gondolkodnunk. Valószínűnek tűnik, hogy az örök monogámia keresztény kultúrkörből származó szigorú elvárása vagy a szabály megszegését kényszeríti ki, vagy önmegtagadást szül, így, ha valóban egy életen át gondoljuk el valakivel a kapcsolatunkat, nem árt már jó előre lefektetni a saját szabályainkat, hogy később senki ne érezze magát se átverve, se hazugnak.